Hm. Társkeresés. Lerágott csont… Vagy mégsem? Létezik az IGAZI? Hogy veszem észre, amikor Ő jön szembe velem? Vagy tényleg az egész élet egy megalkuvás? Sajnos, van, akinek az…
Mivel magam is fent voltam társkereső oldalakon, tanulmányt írhattam volna az emberekről. Olyan sírós-nevetőst. Ugyanúgy a férfiakról, mint a nőkről. Sokan hazudnak annak érdekében, hogy társat találjanak maguknak. A legnagyobb baj az, hogy nagyon sokan saját maguknak is hazudnak. Akkor mit várnak másoktól???
Vidékről költöztem fel egyik nyugati megyeszékhelyről Budapestre a munkám miatt, még a húszas éveim elején. Ennek immár 22 éve. Könnyű kiszámolni, hogy most a negyvenes éveim közepe felé haladok. A fővárosban először úgy éreztem magam, mintha kilőttek volna az űrbe. Nem voltak barátok a közelben, az emberek olyanok voltak (sokan még most is), hogy akár pizsamában lófrálhattak volna az utcán, mert körülbelül annyi élet volt mindenkiben, mint alvás közben. És ekkor, a szunnyadó Budapesten, 21 évesen rám talált a SZERELEM(-nek hitt valami, amit tizenegy évig bírtam). – erről majd később írok, kb. 3611 részes szappanoperát lehetne készíteni erről az időszakról.
32 évesen úgy döntöttem, hogy rám nem lesz igaz a mondás: “Rossz a rosszal, de rosszabb nélküle.” Ezt a mondást az exem exétől – tehát az általam elhagyott férfi volt feleségétől tanultam, akivel 10 és fél évig halálos ellenségek voltunk, és egy alkalommal kezet nyújtottunk egymásnak – hozzáteszem, én voltam a kezdeményező. Amikor megbeszéltük az elmúlt 10 és fél évet, rájöttünk, hogy mindkettőnket az orrunknál fogva vezetett az “exünk”. Ekkor már tudtam, hogy nekem többé nincs szükségem egy rossz kapcsolatra csak azért, hogy ne legyek egyedül. Beköltöztem a lakásomba, annyi önismereti, ezoterikus és egyéb “női” könyvet elolvastam, hogy utólag szinte nem is tudom, mikor aludtam. Elkezdtem festeni (mármint olajjal, vászonra), úgyhogy próbáltam egyrészt terelni a gondolataimat, másrészt próbáltam kifejezni magam.
Aztán egyszer csak jött a gondolat, hogy nem szeretném a hátralévő életemet egyedül leélni. Ekkor kezdődött az internetes társkeresés. Egyetlen oldalra tettem fel magam, és kezdődtek a felismerések. A legdurvábbakat nem írom le, de sajnos vannak beteg emberek, akik nem látszanak annak. Nekem azért még szerencsém volt, a legbolondabbakat még írásban le tudtam zárni, úgyhogy az idióta zaklatóktól megkíméltem magam.
Első nagy felismerés ez volt:
Csak akkor találsz magadnak igazi TÁRS-at, amikor egymagad is boldog vagy!
Ne azért keress társat, mert már nyakig süllyedtél a boldogtalanság mocsarába, és úgy gondolod, hogy “csak kihúz innen valaki”… Ezt jobb, ha azonnal elfelejted! Szerinted kinek kell egy olyan társ, aki állandóan nyavalyog, a bajaival van elfoglalva, és 10 körömmel kapaszkodik a másikba? Az ilyen emberektől sikítva menekül mindenki.
Ezért sem jó egy szakítás után – amely megviselt – azonnal társkereső oldalra regisztrálni, mert:
- azt sem tudod, hogy kit keresel
- ilyenkor még azt sem tudod, hogy TE ki vagy…
- bosszú is hajthat (“Majd én megmutatom, hogy kellek valakinek!”), és ez nem jó kezdet, hidd el!
- olyan dolgokat is leírsz magadról, amiket még te sem hiszel el
- olyan dolgokat is elhiszel másokról, amit az sem hisz el, aki leírta
- és jön a következő csalódás.
Tehát a társkeresés első és egyben aranyszabálya: Légy önmagad is boldog!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: